Amritsarban vagyunk Indiában. A repülőgépünk Delhibe érkezett, ott töltöttünk egy napot, majd tovább indultunk Amritsarba. Az indiai utazásunk első napjain többször is megjelent Harry Potter világa. Például a vonaton Delhi és Amritsar között. Teljes mértékben pozitív volt számomra ez az utazás, sőt varázslatos, mintha a vonat a 9 és ¾ -ik vágányról indult volna.
Annyi rémhírt hallottam már a vasútállomásról, hogy sokkal jobb kép fogadott, mint amire számítottam. Azon nem lepődtem meg, hogy 
emberek ülnek, fekszenek a földön, lévén padok nincsenek, valahova pedig ülni kell. A kosz szerintem Budapesten a Keleti pályaudvaron nagyobb. A jegyeink a Shatabdi expressz légkondicionált kocsijaiba szóltak. A kicsik számozva vannak, és a peronon kivetítőkön megjelenik, hogy melyik kocsi hol fog megállni. Nem kell tehát bőröndökkel fel és alá szaladgálni, hogy megtaláljuk a helyünket a jegy alapján. Elfoglaltuk a bőrüléses helyeinket, majd röviddel a vonat indulása után kapott mindenki egy palack vizet, majd mangólevet, és egy újabb körben teát szolgáltak fel.
Majd két szikh turbános férfi egy papírdobozból töltött bundáskenyeret osztott ki mindenkinek. Reggel utaztunk, így azt gondoltuk, hogy biztos ez a reggeli. De pár perccel később újra reggelit osztottak tálcán. Mint utólag rájöttünk a bundáskenyér teljesen egyéni kezdeményezés volt a két szikh úriember részéről. Egyszerűen csak úgy szálltak fel a vonatra, hogy megosztották a vonaton utazó közösséggel, amit hoztak. Mivel mindenkinek jutott, így ez jól átgondolt szándék volt a részükről, nekünk pedig nagyon jól esett, nem csak pusztán az étel miatt, hanem mert annyira jószívvel és kedvesen adták.
Képzeld el, hogy Magyarországon így gondoskodnak egymásról az utastársak! Képtelenségnek tűnik? Igen, mert nincs róla képünk a valóságból. Képzelőerőnk azonban van. Az egész utazás alatt aktív közösségi élet és beszélgetés folyt a vonaton, ami itt egyáltalán nem zavart, mert annyira természetes volt. Mintha egy falu közössége felült volna a vonatra, olyan közvetlenek voltak egymással az emberek. Otthon jobbára elszigetelten ülünk egymás mellett a vonatokon (is). Utazunk valahova, nem szólunk egymáshoz, idegenek vagyunk egymásnak.
Az is egy kellemes meglepetés volt, hogy időnként, körülbelül fél óránként mantrahullámok keltek életre. Legalább 10 percig zengették például a Wahe guru simrant. Csodálatos és felemelő volt hallgatni. Egy kisfiú előttem a Mul mantrát kezdte énekelni, csak úgy, a maga szórakoztatására. Ekkor már szinte extatikus állapotban voltam, annyira elöntött a belső öröm ettől a tapasztalástól.
Közben néztem az előttem ülő szikh család életét, a kontyos fiúgyermekeket, és a csodaszép kislányokat. Többször összemosolyogtunk szikh hölgyekkel, egy házaspár keksszel és chips- szel kínált, mi pedig ropit adtunk nekik.
Mikor mi kezdtünk mantrázni, és behangoltunk a két kezdő mantrával, az Aad guray nameh mantra után egy szikh hölgy rendkívül kedvesen mosolyogva odalépett hozzám, és azt tanácsolta, hogy csak úgy ejtsem ki a Guru nevét, ha be van takarva a fejem. Mindezt pandzsábi nyelven mondta, de teljesen értettem. Mintha egy nyelvet beszéltünk volna.
A mai napon már Amritsarban ébredtünk, és csak erősödik bennem a bölcsesség: bár látszólag ugyanazt a valóságot éljük, ezen belül mindenki a saját moziját vetíti és nézi. Te milyen filmnek vagy a rendezője? Ha rendező vagy, az azt jelenti, hogy eldöntheted, mit észlelsz a „valóságból”, és ennek megfelelően alakíthatod tovább a világodat. Érted ezt? Érzed ezt? Én veled érzek, most éppen innen, Amritsarból.
Folytatása következik….
Szeretettel,
Arató Mónika/ Simrat Kaur
